Az erasmusról

Nem hiába mondogatják, akik már megjárták: az erasmus félév (eddigi) életed talán legszebb időszaka lesz! Rengeteg különböző ember és kultúra megismerésére kapunk ilyenkor lehetőséget, arról nem is beszélve, hogy egy teljesen új környezetben kell mindezzel megküzdeni, ahol nincsenek barátok, család, de pont ettől olyan izgalmas! Önállóbbá válunk, megtanulunk felelősséget vállalni, magunk intézni a bevásárlástól kezdve a mosáson át a számlák befizetéséig mindet. A tanulmányok szempontjából is érdekes kitérő ez, újfajta oktatási rendszer, az ország sajátosságaihoz igazodó tanrend, mind-mind szélesítik az ember látókörét. Nagy próbatétel ez, mindenkinek csak ajánlani tudom, akinek megvan a bátorsága, ne szalassza el a lehetőséget!

Az ország, az emberek, a nyelv

Esetemben nem volt kérdés, hogy egy északi országot választok, így jutottam el Finnországba. Az emberek első reakciója, hogy az „sötét, meg hideg” és tény, mindkettő igaz valamilyen szinten, koránt sem annyira nyomasztó egyik sem. Kezdve azzal, hogy amikor augusztus elején utaztam (ugyanis sikerült egy EILC kurzussal megtoldanom kint tartózkodásomat, amit ezúton is melegen ajánlok megpályázásra), tehát az utolsó nyári hónap, tudom, globális felmelegedés, meg minden, de majdhogynem melegebb volt ott fent északon, mint itthon Magyarországon, és mikor decemberben hazatértem, nem sokkal volt hidegebb ott sem. A sötétről meg csak annyit, hogy a november végi Lappföldi utazásunk után egyáltalán nem tűnt kevésnek a 6-7 óra világosság, szépen beleszoktunk, különben is, ha szerencsénk van, jó sok hó esik és gyönyörűen visszaveri a legkevesebb fényt is, mesés hangulatot teremt.

Az előítéletek, beskatulyázások az embereket sem kímélik, mondják, hogy a finnek komorak, maguknak valóak, ilyesmi. Nos, ezt teljes mértékben nem cáfolhatom meg, volt példa erre is, arra is, de azt hozzátenném, nincs azaz alkohol, ami ezen a félénkségen ne segítene. Tekintve, hogy Lepaa-ban, nem túl sok ember él, nem volt sok közünk a helyiekhez, de a szintén kollégiumban élő finn diákokkal a félév végére sikeresen összerázódtunk, csak egy kicsit bátorítani kell őket.

A nyelv, mint mondják rokonnyelv, már nagyobb probléma – lenne, ugyanis mindenki beszél angolul, ha nem is tökéletesen, sokkal jobban, mint a magyarok, vagy akár más európai nép, kivéve persze a németeket és a skandinávokat. Nekem szerencsém volt az augusztusi nyelvi kurzussal, három hét után már nem éreztem teljesen elveszettnek magamat, viszont használni nem használtam később, de úgy vélem mások sem, egyszerűen nincs rá szükség. Ezt egy kicsit sajnáltam, mert igen érdekes, és – ha hihetetlenül is hangzik – nem is olyan nehéz!

Javaslatok

Nem térnék ki mindenre, amit már többször leírtak előttem, mind Lepaa-val, mind Finnországgal kapcsolatban, csak egy pár érdekesség, ami idén nekünk fejtörést okozott.

Mivel az első hónapot Helsinkiben töltöttem, az ott köttetett barátságoknak köszönhetően mindig volt hol aludnom, ha visszatértem a fővárosban, de egyébként még a hostelek is elég drágák. A legjobb megoldásnak Lepaa-beli társaimnak az Eurohostel bizonyult, ráadásul – nem mintha erre buzdítanék bárkit is, de hát szegény magyar diákok vagyunk, pláne egy ilyen drága országban – szóval simán lehet, hogy kétszemélyes szobát foglaltok akár 3-4 embernek is, nem igazán figyelik, persze ne egyszerre csődüljetek a recepcióra.

A másik pénztárcakímélő megoldás, amit én különösen szívesen alkalmaztam, az a stoppolás. Persze mindenki máshogy áll ehhez, de akinek van bátorsága, csak ajánlani tudom, az emberek ugyan meglepődnek, hiszen arrafelé nem sokan stoppolnak, főleg nem ősszel/télen, de becsületességüknek és az alapjába véve jó szívüknek köszönhetően előbb-utóbb felvesznek. Ez különösen a Lepaa-ba való ki- és bejutásnál jön jól, de például a Lepaa-Turku-Helsinki-Turku távot is így tettük meg december elején. Ehhez egyébként ajánlom a http://hitchwiki.org-ot.

Még valami a tömegközlekedésről. Mint kiderült, most először nem kaphattunk diákkedvezményt se vasútra, se buszokra valami megváltozó törvénynek köszönhetően, és bár azt ígérték megpróbálják megoldani, az év végére sem sikerült. Talán a következő években már nem lesz ilyen probléma, de jobb felkészülni például a 15,60 eurós buszjegyre Helsinkibe.

Biciklit venni Lepaa-ban nem érdemes, ha mégis túrázni van kedvetek, az ottani diákok simán kölcsönadják sajátjukat, vagy amit mi csináltunk idén, az ottani HÖK, azaz LOK összegyűjtötte a campus területén elhagyott bringákat és együtt megjavítottuk őket. Ez egyrészt jó buli volt, másrészt – amíg le nem amortizálódtak újra – volt kb. 15 bicikli, amit bárki bármikor használhatott.

A ruházatról csak annyit, hogy amit tudsz, jobb itthon beszerezni, bár ez nyár közepén nekem nem igazán ment, de például ha van sí dzsekid, érdemes kivinni, vagy legalább magad után küldetni, október közepétől jól fog az jönni, a bakancsról, meleg, vízhatlan kesztyűről nem is beszélve. Kicsit túlzásnak tűnhet, de késő őszi sétáinkat is csak sínadrágban élveztük igazán, ha pedig utazást terveztek Lappföldre, egyenesen kötelező.

Végül pedig ami engem a leginkább érdekelt és eddig nem kaptam rá választ az eddigi beszámolókat olvasván: ha látogatóid érkeznek, nyugodtan elszállásolhatod őket a szobádban, senki sem fogja számon kérni, hogy miért nem az éjszakánként 25 eurós vendégházban alszanak. Persze ehhez a szobatársad beleegyezése sem árt, na meg pár extra matrac, de azt innen-onnan be lehet szerezni, egy-két ember meg lehet mozgatni.

Kiutazás

A repjegyemet tavasszal foglaltam, a Malév járatával oda-vissza kb. 75000 ft-ba került, de nem sokkal később megváltoztatták a Wizz Air csomaglimitjét, tehát érdemes utánaszámolni, a fapados járaton 8000 forintért adhatod fel bőröndödet, Turkuból a vontjegy kb. 20 euro Hamenlinna-ba, a Lepaa-hoz legközelebb eső városba, viszont a Malév 23 kilójával szemben 32 kg a felső határ, úgyhogy igencsak megéri lemondani arról a sajtos szendvicsről. Én viszont már eleve Helsinkiben voltam, onnan érkeztem tehát Hameenlinna-ba, ahol az előre megbeszéltek szerint a tutorok vártak rám, majd elfuvaroztak a mintegy 25 percre lévő lepaa-i a szállásunkra.

Oktatás, vizsga

A finn oktatási rendszer teljesen más mint az itthoni. A tárgyakat blokkokban tanultuk, bár volt átfedés és például a számítógépes programokról (VektorWorks, Photoshop, Google SketchUp, Piranesi) szóló kurzus egész félévben tartott, a projektjeinken szép egymásutániságban dolgozhattunk, egyszerre csak egyre kellett koncentrálnunk. Ez nagy könnyebbséget jelentett és különösen furcsa-szabad érzés volt az itthoni kavalkád után.

Projektekről lévén szó, vizsga nem volt, csak prezentáció, meg itt-ott kellett írni egy-egy esszét, vagy összeállítani egy prezentációt (és persze prezentálni), nem szakadtunk meg. Mielőtt irigykedne bárki is, azért éjszakázásoktól ez a félév sem volt mentes, és itt most csak nem a bulikra gondolok. Lényeg a lényeg, mint ahogy mindenki, mi is elkényelmesedtünk és egy-egy lemaradást csak majdhogynem 48 órás ébrenléttel tudtunk behozni.

Ehhez persze tökéletes környezetet biztosít az iskola gépterme, ahol akár non-stop dolgozhattunk, csak arra kell figyelni, hogy 9-től a kapu bezáródik, 10-től nincs világítás (érdemes a kollégiumból áthozni az asztali lámpánkat) és éjféltől hajnali 4-5-ig pedig nincs internet. Egyébként pedig minden adott a sikeres munkavégzéshez, a gépek viszonylag gyorsak, a könyvtár jól felszerelt (bár őszintén szólva mindössze két könyvet vettem ki a félév során, azt is csak saját szórakozásomra), a tanárok pedig igen segítőkészek – már ha sikerül őket elcsípni.

Plusz érdekesség, úgy tudom ez most volt először, hogy tantárgyként tanultunk golfozni. Érdekes és vicces volt, tehát ha nincs is az elkövetkezendő évek erasmus-tanrendjében, az érdeklődőknek érdemes ellátogatni a golfklub recepciójára és bepróbálkozni az „itt tanulunk, játszatunk ingyen?!” szöveggel.

Szállás, mindennapi élet

19-en voltunk erasmusosok, 5 „kertész” és 14 tájépítész, 14 lány és 5 fiú. Nem hagyományos kollégiumban, hanem apartman házakban laktunk, én speciel 7 másik lánnyal, de volt még egy ház az 5 fiúval és egy másik a maradék 6 lánnyal. Ezeken a kétszintes házakon eredetileg 4 finn diák osztozik, így 8-unknak kissé szűkösnek tűnt, különösen a konyha, de cserébe fél árat, azaz 95 eurót fizettünk (amiért különösen irigykedtek rám a Helsinkiben maradt barátaim, akiknek 350 körül kezdődött a bérleti díj). Persze ebbe beletartozott az is, hogy meg kell osztani a szobát a másik emberrel, ami nem mindig kellemes, főleg ha nem vagyunk hozzászokva.

A hely előnyeihez még nagyban hozzájárul, hogy minden háznak van saját mosógépe, vasalója, vízforralója, porszívója, stb. A konyha teljesen jól felszerelt, csupán egy serpenyőt kellett beszereznünk.

Apropó beszerzés, ha olvastatok már más beszámolókat Lepaa-ról, tudjátok, nincs se bolt, se kocsma a közelben, szóval az első problematikáját egy keddenként 5-kor induló „shopping-bus”-szal igyekezték áthidalni, ami a közeli Prisma/City Market nevű (Tesco szerű bár jóval nagyobb és jobb) bevásárlóközpontokhoz vitt. Itt egy óránk volt mindent beszerezni az elkövetkezendő hétre, és bár durvának hangzik, bele lehet jönni. Mi általában a Prismát választottuk, olcsóbbnak és kellemesebbnek találtuk, talán még a választék is nagyobb volt (például hiper-szuper téli bakancsot is itt vettem).

A szupermarketen kívül viszont volt még egy élelemforrásunk, mégpedig az egyetem veteményeskertje illetve az ősz előrehaladtával az üvegház. Kezdetben félve, sötétben dézsmáltuk meg a közvetlenül az apartmanjaink mellett húzódó veteményest, volt ott minden, hagyma, káposzta, paradicsom, paprika, padlizsán – igazi terülj-terülj asztalkám. Később persze csak megkérdeztük a helyi diákokat, és mint kiderült, nyugodtan kiegészíthetjük étrendünket a helyben termeltekkel. Emellett sok bogyósgyümölcs (ribizli, távolabb pedig josta) és sütőtök is akadt, amiből lekvárokat és heti rendszerességgel sütőtöklevest főztünk, közösen. Az egyik kertészfiú segítésével még gombászni is elmentünk néha – nem mondhatom, hogy hiányát éreztük a boltoknak.

Az igazsághoz egyébként hozzá tartozik, hogy egy kisebb holland társaság (négy fő) kocsival érkezett, úgyhogy vészhelyzetek esetén azért volt egyszerűbb módja is a közlekedésnek. Szerencsére a vészhelyzetek leginkább az alkoholhiányra korlátozódtak egy-egy buli előtt.

Az iskolai menza sem rossz választás, pontosabban sokkal jobban megéri, mint az itthoniak, 2,60 euróért meleg főételt (mindig van vegetáriánus is), plusz korlátlan saláta- és kenyérmennyiséget fogyaszthatsz, sőt, igazából a főételből sem lehetetlen repetázni.

Bár a semmi közepén voltunk szabadidős tevékenységekből azért nem volt hiány, futni jártunk a golfpályák körül, a sportcsarnokot és a konditermet is ingyen használhattuk, előbbiben rendszeresen összegyűltünk floorballozni, frizbizni, stb., de volt ott egy úgynevezett „livingroom” is, playstationnel, zongorával, társasjátékokkal és ingyen teával, a tó partján pedig csónak, amit bármikor elköthettünk egy körre.

Egyébként a finnek sem hagytak unatkozni bennünket, mindig volt egy-egy szülinap, vagy beöltözős buli (ez valamiféle fura Lepaa-i szokás, mintha minden hétvégén farsang lenne), és persze mi, erasmusosok is eléggé kreatívak voltunk, ha zenés-táncos mulatságról, közös, „international” vacsoráról, vagy csupán filmezésről volt szó.

Sajnos az iskola szaunáját egy-két „szakközepes” diák megrongálta, így szeptember végétől már nem használhattuk, de előtte igen olcsón, 10 euróért bérelhettük ki egy-egy éjszakára.

Összegézés

Nem csalódtam, tényleg életem egyik legtartalmasabb és legszebb félévét tölthettem a „finn vadonban”, emellett sokat utaztunk (Tallinn, Szt. Pétervár, Lappföld) és életre szóló barátságokat kötöttem. Viszont nem fogok hazudni, aki az „igazi eramusos életérzés”-re vágyik, válasszon inkább egy nagyvárost. Persze egyeseknek – nekem sem – pótolná a természet közelségét és azt a nyugalmat, amit Lepaa-ban tapasztaltam, ráadásul közelről láttam azt is, milyen barátságok köttettek egy nyüzsgő nagyvárosban, ahol minden nap ezer új arcot látsz, és milyenek itt, ahol mindössze 200 diák tanul. Ezt az élményt nem cserélném el semmire.

Egy egész napos készülődés után, este 10-kor gördült be a busz kis campusunkra. Kisebb helykeresési problémák után egy idegen lány mellett kötöttem ki, és ott is töltöttem a majd 17 órás utat. A többiek kicsit előrébb ültek, úgyhogy csodás rálátásom volt arra, hogy miből maradok ki.

Másnap reggel 10-re értünk Rovaniemi-be, itt már igazi lappföld-érzés ragadott el, csontig hatoló hideg, fehér táj, rózsaszín felhők és ragyogó nap (amivel a túravezető lány szerint baromi nagy szerencsénk volt). Pár elfojtott sikítás után – amit a meglepően fagyos idő váltott ki – betódultunk az Arktikum múzeumban. Itt rögtön alább hagyott a lelkesedésem, mivel a ruhatárig sem jutottam el, már sikerült összetörni a fényképezőgépem uv-szűrőjét, aminek ráadásul a szilánkjaival telement az objektív is. Ekkora nyomorékot. Mindegy, belül önmagamat marcangolva baktattam végig az amúgy baromi érdekes kiállításon, csak éppen koncentrálni nem nagyon tudtam.

Elhagyva a múzeumot, kisebb csoporttá verődve a város felé vettük az irányt, sétálgatás, szuvenírboltolás, megfagyás, aztán már indulhattunk is vissza. Szép lassan magával ragadott a hely, a hó, a hideg, a fények, a nyugalom. Észak, mostmár tényleg.

Háromkor indultunk tovább a Mikuláshoz. Épp hogy csak átléptük az északi sarkkört (ami frappánsan egy háromszöggel jeleztek az autóút felett), már ott is voltunk, Rovaniemi határában, a Télapónál. Már esteledett és a táj megintcsak szép meg minden volt, de messziről látszott a túristaámítás. Fotózkodás itt-ott, ajándékboltok, majd végül magához a nagyszakállúhoz is bejutottunk. Kis csapatunk a maga 17 főjével körégyűlt, gyors mosolygás, aztán usgyi. Kicsit volt csak futószalag-szagú. Az egész helyre szkeptikusan tekintettünk, de hát ezt is ki kellett pipálni.

Ötkor indultunk tovább, innen még négy óra út várt ránk, kilenckor érkeztünk meg a szállásra, Inari mellé, Vasatokka-ba. Érdekes, na. Szobatársaim Morgane, Daniele és Claire – természetesen. Minden meglepően kicsi volt, főleg a hűtő meg a szobák, de hát ez van, a holland fiaink szerencsésen ástak is egy második hűtőt a hóban.

Mivel még mindig Finnországról beszélünk, nyilván még aznap este szaunázni is kellett. Oké, legyen, gondoltam, adok neki még egy esélyt. Nem lett volna vészes, ha nem kezd hihetetlenül elviselhetetlenné válni a kontaktlencsém, szóval hamar le kellett lépnem, de annyira persze nem is sajnáltam. A többiek tavon vágott lékbe ugráltak, hóban hemperegtek, de valahogy én megvoltam anélkül is.

Másnap korán keltünk, sífutás-kurzusra voltunk hivatalosak. Egy kis gyakorlás után egy kisebb túrára indultunk a közeli erdőbe (ez egyébként elég viccesen hangzik, mivel mint köztudott, Finnországban nincs is más, csak tó meg erdő, itt Lappföldön meg ez hatványozottan igaz). Szép libasorban haladtunk, mintegy 23-en (a 17 fő lepaai társaság 3 kínaival, 2 franciával és plusz 1 hollanddal kiegészülve). Sajnos be kellett látnom, sehogy sem sikerült ráéreznem a dologra, hamar meguntam a monoton menetelést és csak azon agyaltam, hogy lehet ezt egy napon (vagy lapon?) említeni a “normális” downhill síeléssel. Mindenesetre kevesebbet estem, mint a csoport bénábbik fele, szóval azért annyira nem volt rossz.

Ebéd és kis pihi után rénszarvasfarmra mentünk. Nagyon aranyosak voltak meg sok érdekességet mondtak, de azért én inkább csak sajnáltam szegénykéket. Hát ez van. Később teát is kaptunk, énekelnünk kellett, aztán szerényen az ajándékboltba tereltek, aholis komoly fejtörést kezdett okozni, hogy vegyek-e kést, vagy nem. Felix sushi-kése (azaz a kés, amivel a sushit vagdostam) óta nem tudok szabadulni a gondolattol, hogy nekem is kell egy olyan! De végül persze nem vettem….

4-5 körül értünk “haza”, közösen vacsit csináltunk a lányokkal, majd beteg finn filmeket néztünk. Tetszett a nyugi, tetszett, hogy mindenki együtt, van nappali meg közös konyha, nagy asztal. Egy nagy család. Esténként kártyázgattunk is (még az idegen fiúk is beszálltak), sőt kimentünk szánkózni, Camille, a hollandok meg én. Gyerekkor 2.0. Rég nevettem ennyit, komolyan! Minden tökéletes volt.

Egyébként a sarki fény megpillantásának lehetőségével már második nap ámítottak, néhányan ki is költöztek a tópartra, de mi úgy döntöttünk, ilyen felhős időben semmi értelme ott szobrozni. Azért éjszakánként a megbeszéltek alapján minden órában valaki felkelt és ellenőrizte, hogy nem, még mindig nem látni semmit.

A harmadik nap megint korán keltünk, még sötétben (amit mondjuk nem olyan nehéz, tekintve hogy úgy 10-kor kel és 3-kor nyugszik a nap) indultunk fel Norvégiába, az Északi tengerhez! Úgy tűnt már előre izgatott voltam, ugyanis sikeresen otthon hagytam a törölközőmet, a papucsomat (a fürdőzéshez), a pénztárcámat és az üres üveget a tengervíznek. Végülis csak a legfontosabbakat. Na de mindegy.

Továbbra is el voltam ragadtatva, ahogy hajnalodott, csodás táj tárult elénk – és nem utolsó sorban remek túravezetőnk volt. Csomó érdekességet mesélt, mind a számikról, mind a természetről, sőt, még lapp (vagyis sami) zenét is hozott nekünk. Tökéletes. A végcél, azaz a tengerpart előtt többször is meg-megálltunk, egyre csak fokozódott az izgalom, egyre északabbra kerültünk. Az első állomás Utsjoki volt, ahol egy öreg templomhoz és kis házikókhoz értünk, na meg hideg, szóval hamar a “rajtad van” azaz “it’s you” nevezetű roppant elmés – de átmelegedésre remek – játékot kezdtűk játszani a sablon-turista-fényképezés helyett. A következő Nuorgam volt, azaz Finnország legészakibb pontja, de egyébként semmi extra.

Bugoynes, végre! Meglepően nagy, zsúfolt falucskába értünk, persze emberekkel nem találkoztunk, de az utcák olyan szűkek voltak, hogy a falu végéig kellett mennie a busznak, hogy meg tudjon fordulni. E manőver után álltunk meg A tengerparttól nem messze. A csapat egyre hangosabb és izgatottabb lett, vetkőzni kedztek még azok is, akik elsőre nem voltak biztosak a dolgukban (Daniele, természetesen, meg Rosa).

A busz elhagyása után az egészet egy álomhoz tudnám hasonlítani. Egy szál fürdőruhában és papucsban/bakancsban hagytuk el a buszt, a levegő kb 0 fok, a víz -5 volt. Innentől kicsit érdekesen alakultak a dolgok, ugyanis második lépésként a köves-jeges úton szép nagyot estem, de hát kit érdekel, 100 méterre a tenger, felpattantam és futás. Mindenki vacogva, kiabálva dobálta le törölközőjét, ilyesmit, majd irány a víz, mostmár tényleg! Nem tudnám megmondani pontosan mennyi idő töltöttünk bent, az tudom hogy egyszer (megint) térdre estem, a hullámok az arcomba csaptak, a hajam vizes lett. Ugrálás, sikítozás, őrület! Claire volt olyan drága és mindent levideózott, az más, hogy úgy, ahogy. Diadalmasan visszatérve még pózoltunk egy-két parton maradt, nyakig felöltözött fotósnak (mint kiderült a 90 emberből kb 30-an mentek végül csak be, abból 17-en mi voltunk), majd megindultunk a busz felé. Én, törölköző hiányában egy kissé gyorsabban, mint mások.

Itt kezdett gyanussá válni, hogy valami nem oké, többen mutogattak rám, majd én is konstatáltam: a térdemből dől a vér! Nem igazán rázott meg, nem tudtam mennyire lehet komoly, semmit sem éreztem. Nyilván a hideg, meg a tengervíz, mondták. Engem még mindig a hideg zavart jobban, de azért kaptam egy üveg vizet, hogy csak ki kéne mosni azt a sebet. Camille és Morgane, meg amúgy mindenki készségesen segített, hamar ki is derült, elég mély a seb, pontosabban, lifeg. Hát úgy tűnik szét nyílt a térdem, na. Mivel még mindig adrenalinmámorban úsztam, kevéssé törődtem a helyzet komolyságával, a többiek később csak azt emlegették, röhögve kérleltem őket: Take a picture, take a picture!

Hamarosan azért észhez kellett térni, meg a túravezetőnk is odatalált, elsősegélydoboz, tisztítás, stb. Nagyon rendesen és lelkiismeretesen lekezelte a sebemet, de eléggé nyilvánvaló volt, hogy a majd’ 2 cm-t azért össze kéne varrni. Viszont szó szerint a világ végén voltunk, 5-6 órás körzetben nem volt orvos aki összeölthetett volna, meg hát azt a (szerintem kis túlzással) egy mentőhelikoptert, amivel Lappföld rendelkezik, nem nálam fogják bevetni, nyilván. Igazából pár ragasztószalag ráappliklása után – mivel még mindig nem éreztem semmit – nyugodtan indulhattunk haza.

Visszatérve a szállásra a hely tulaja vette át az ügyemet, megint le lett fertőtlenítve, új ragasztószalagokat is kaptam, de nem igazán akaródzott nekik orvoshoz vinni engem. Oké, vasárnap este volt, de az “egy mms a dokinak a (már leragasztószalagozott!) sebemről” alapján felállítot diagnózist nem tekintettem teljesen szakszerűnek. Mindegy, ha pirosodik, fertőződik, (vagy ha nagyon szeretném), bevisznek. Persze hazataxiznom nekem kéne. Kösz, nem. Egybként nyilván élveztem  rámírányuló figyelmet, meg hogy mostmár hivatalosan sem kell szaunázni mennem.

Ez a nap nem csak ebből a szempontból volt meghatározó, ugyanis végre láttuk a sarki fényt! Egészen lemondtunk már róla, csupán 4-en ültünk a nappaliban éjfél után (Marlena, Peter, Joost meg én), amikor is a fiúk úgy döntöttek járnak egyet. Persze a tó partján ma este is voltak emberek, hátha ők látnak valamit amit mi nem. Marlenát meg engem csak a hideg tartott vissza (ja meg a térdem), úgyhogy mi az ablakra tapadva vártuk, hátha történik valami. Pár perc múltán, bár egészen biztos voltam benne, hogy csak a képzeletem játszik velem, megláttam valamit! Marlena nem látta, de csak rávettem, hogy menjünk ki, nézzük azért meg nem ablakon keresztül is (persze a fiúk nem jöttek vissza szólni).  Kimentünk, és ott volt! Baromi halvány, nagyon nyamvadt, de zöld! Csodás volt, mármint maga az élmény, hisztérikusan romboltunk vissza a koliba, fényképezőgépért, na meg felverni a többieket. Mindenki aludt, de szélsebesen kapták össze magukat és hamarosan mindenki kiért – paff. Már nem látszott semmi. Na szép, majd kiderül, hogy tényleg csak hallucináltunk. Kissé csalódottan de közelebb mentünk a tóhoz, megtaláltuk a fiúkat, akik szerencsére igazolták a látottakat, tényleg a sarki fény volt az! Vártunk, vártunk, hátha visszajön – és igen! Hamarosan újabb csóva tűnt fel, még mindig halvány és a legtöbb fényképezőgép számára megörőkíthetetlen, de a szerencsémre a hosszú záridővel (20mp) az én drága gépem képes volt rá! Irigykedtek is, de megszenvedtem érte! Euforikus állapotban topogtunk a tóparton, az izgalom csak akkor hagyott alább, amikor már vagy negyed órája semmit nem láttunk. Ekkor szép lassan beszivárgott a tömeg, de végre mindenki nyugodtan hajthatta álomra a fejét – láttuk!

Másnap túlélőkurzusra voltunk hivatalosak, amit vicces volt teljesíteni különösebb lábhajlítás nélkül, de az igazat megvallva a hideg sokkal elviselhetetlenebb volt. Reggel kilenctől délután 4-ig kint voltunk a -15 vagy mennyiben, na az kemény volt. Elsőként 2m-es hókupacot kellett összehordadnunk az iguliépítéshez, majd lékhorgászattal próbálkoztunk, sikertelenül. Még ebéd előtt megtanítottak tüzet rakni a hóban, majd következett a legkeményebb melő, a hókupac kivájása, azaz az iglu kialakítása. Szerencsére a térdem miatt nem sok mindent tudtam tenni az ügy érdekében, jó kifogás volt ez, egyébként belehaltam volna a klausztrofóbiába. Jobb híján a helyi kutyussal fogocskáztam (ami így visszagondoltva elég hülye ötlet volt, na meg viccesen is nézhettem ki kinyujtott lábbal rohanva a jégen). De hát hideg volt, totál átfagytunk, na. Végre, kettő körül elérkezett az ebédidő, nagyon aranyosak voltak, készültek nekem vegavirslivel, meg jó kis forró krumplipürét is kaptunk, de majdhogynem élvezhetetlen volt az egész, olyan hidegben igazi kihívásnak tűnt eljuttatni az ételt a szánkhoz. Sosem felejtem el. Már-már úgy voltam vele, hogy a térdemre hivatkozva visszamegyek a szállásra, annyira durva volt.

De azért a büszkeség meg a csapatszellem átlendített (asszem mindenkit) a holtponton, az utolsó rohamra, a gps-es orientációra indultunk. Azon kívül, hogy nem tudtam volna elviselni, hogy valaki más irányít, valaki más kezében legyen egy elektronikus eszköz, más nem nagyon volt meghatározó. Kis dobozokban feltett kérdésekre válaszoltunk, szürreális holdat fotóztunk, de leginkább szétfagytunk.

Megkönnyebbülve tértünk vissza a jó meleg szobákba, majd én a recepcióra, hogy kicseréljék a kötésemet. Váladékozik, na, de azért mindenki büszke volt, hogy végigcsináltam ezt a napot. Én is, na. Meg hát, bármilyen rohadt hideg is volt, semmi pénzért nem hagytam volna ki.

Ezen az estén egyébként komolyan elkezdett zuhogni a hó, nincs több sarki fény, gondoltuk. Sebaj, a hangulat most sem volt rosszabb, beteg finn filmek, kártyázás, póker megint.

Az utolsó np reggele jött el, összepakolás, majd becuccolás a buszba. Elhagytuk Vasatokkat, a napot Saariselka-ban tölöttük. Volt itt husky-safari, szánkópálya meg hómobilozás – én az utóbbira voltam befizetve.  Előtte sikeresen átfagytam, meg rácsmögé zárt kutyusokat sajnáltam, de végül elérkezett az én időm is. Átölötzéskor sikeresen összetalálkoztam 3 magyarral, ja mega előtte egy negyeddikkel a tűznél. Hát azért annyira nagy élmény nem volt. A hómobilozás annál inkább! Meglepődtem, milyen nehéz vezetni, nem akarok hazudni, inkább féltem, mint élveztem, de persze ez is amolyan “hülye lettem volna kihagyni” élmény. Leglább mi nem borultunk. A kilátás persze itt is leírhatatlan volt, meg sem próbálom, szimplán szerelmes vagyok Lappföldbe.

A szánkázás után még a rámragadt magyar lánnyal vásárolgattunk, ő rénszarvashús evett meg felespoharat lopott, én meg a fiúknak mutogattam a sebemet, szóval zavaróan magyaros lékörben telt a délután második fele, hiányzott is már a kis családom.

Visszapakoltuk magunkat a buszba – hála a szétnyílt térdemnek dupla ülésem volt -, majd szomrúan hazaindultunk. Még azért kaptunk egy utolsó búcsúcsókot e mesés helytől, a buszból a multkorinál is nagyobb sarkifény-csóvát pillantottunk meg! Persze nem állhattunk meg fotózni, de 1-2 órával később, egy benzikút melletti erdőben még  elcsíphettük. Fotózás, kézlefagyás, de siker és boldogság.

Innentől kezdve viszont menthetetlenül robogtunk vissza a civilizáció felé – már ha Lepaa-t annak nevezhetjük. Másnap délelőtt érkeztünk, én még azért a biztonság kedvéért ráestem a térdemre, fel is szakadt és újra vérzett. Remek. Mázlim volt, hogy épp aznap, szerdán volt az egyetlen nap, amikor van valami féle nővérke a campuson. Igazából viszont nem tudott sokat segíteni, kicsit csalódtam is, de hát mostmár mindegy, majd meggyógyul egyszer, nem?!

Így ért tehát véget a – talán – legszebb hetem Finnországban. Biztos, hogy visszatérek még Lappföldre, leírhatatlan az a hely! Mi több, nem csak visszatérni szeretnék, feltett szándékom egy egész évet eltölteni ott, minden sötétséget és hideget, a sarki fényeket, a nyári világosságot és az őszi színeket is meg akarom tapasztalni! Muszáj.

Tehát útra is keltem egy csütörtök délután Lepaaból. Megemlíteném azt is, hogy innen hogy jutottam ki..

A múltkori sikeres próbálkozás után felbátorodva újra stoppolásra adtam a fejem. Szépen előre kinyomtattam a fontosabb állomásokat és ráapplikáltam egy karton sör kartonjára (??).

Az időjárás nem volt a legkedvezőbb, szitáló eső, köd, satöbbi, de szerencsére (egy kivétellel) sehol sem kellett 10 percnél tovább várnom. Az első fuvaromat egy néni biztosította, kedves, bár kissé szétszórt és bizonytalan. Hameenlinnáig vitt, ott pedig  sikerült a rossz felhajtónál kitennie, hiába magyaráztam. Mindegy, ő tett szívességet. A második autót egy szimpatikus skinhead vezette, de már beszálltam előtt szabadkozott a gyerekülés miatt, úgyhogy gondoltam nem lehet nagy baj. Végül egész sokat beszélgettünk, kétségbeesetten próbált emlékezni egy magyar ska banda nevére, amit ismer, de sajnos nem jött össze. Mindez után ő sem a legjobb helyen tett ki, de itt is szerencsém volt, hamar egy egyenruhás fazon kocsijában ültem (egy olyanéban, akik finnországszerte random lézengenek). Ő már kicsit finnebb volt, kevesebbet kommunikáltunk, de legalább egy árnyalatnyival jobb helyen rakott ki. A gond csak az volt, hogy (ami szökőévente egyszer történik,) egy másik stoppos ugyanott próbálkozott. Nem igazán akartam közösködni, de mivel más alkalmas helyet nem találtam, társultunk. Középkorú férfi, amolyan nem-szívesen-venném-fel típus, azaz a tény, hogy idősebb, szerintem már elgondolkoztatásra  késztet: vajon ő meg miért stoppol? Egy diáktól, nagy pakkal sokkal természetesebbnek hat, szerintem. Na de végül sikeresen összestoppoltuk mindkettőnk utolsó autóját, ami egészen Helsinki pereméig vitt, onnan pedig vonat. Mindez ingyen volt lett volna, ha nem vagyok olyan béna, hogy a rossz vagonba szállok. Mindegy, 2,5euro Lepaa-ból Helsinkibe (a minimum 20 helyett) nem rossz.

Időben érkeztem, majd hamarosan Liza is befutott és együtt mentünk  a kikötőbe. Itt a kis ex-nyelvsulis csapaton kívül sok más ismerőssel is találkoztam.. Hiányzik Helsinki, na.

A komp 7kor indult, becsekkoltunk, beköltöztünk a kabinunkba (szerencsére Lizaval és Ariannaval ugyanoda osztottak be, csak Charline-nak kellett csereberélnie). Az este csendesen telt, sokakat megbotránkoztatva a közlekedő (vagy mi) kellős közepén megvacsoráztunk, majd ugyanott pókereztünk egy kicsit. Páran fel-fel néztek a fergeteges hajóbuliba, de engem nem vitt rá a lélek, később megtudtam, nem is hagytam ki semmit.

Reggel fél 10-kor (sötétben) érkeztünk meg Oroszországba ahol amolyan tűzoltózenekar fogadott, érdekes volt, de kedves. A hosszadalmas útlevél ellenőrzés után buszos városnézés vette kezdetét (az idő itt is szitálós-esős, vacak, de az oroszoknak megbocsátom, valahogy így képzeltem el amúgy is). A tipikus rohanjunk-végig-a-nevezetességeken túra persze sokat nem nyújtott, de azért körvonalazódott bennem, hogy hová szeretnék egyedül (!!) is ellátogatni…

A Hermitage-ban tett látogatás előtt gyorsan megebédeltünk a Tepemok (Teremok)-ban, azaz a helyi palacsintázós-leveses gyorséttermek egyikében. Nekem bejött. A Hermitage kevésbé, azaz persze, művészet meg minden, de ugyanaz a végigrohanós agymosás, köszi. Itt szakadtam el első ízben el  a csoporttól, legalább Van Gogh, Cézanne és Gauguin munkáit jobban meg vizsgálhattam.

Késő délután érkeztünk a hotelbe és Lizával (újra) örömmel konstatáltuk, hogy egy szobába osztottak be. Tökéletes. Mind a szoba, mind a szobatárs. Az utóbbival hamarosan vásárolni indultunk, majd kiültünk a hotellel szemben lévő Virigin of Vladimir templom kerítésére, és (én, legalábbis) egyszál pulcsiban jégkrémet fogyasztottunk.  Nem mondom, hogy nem néztek meg az emberek, de pont ezért volt vicces. Jó dolog Lizával lógni.

Az este folyamán újra összeállt a kis csapatunk és -minden erőfeszítésem ellenére- egy ukrán(!!) étteremben kötöttünk ki. Hisztiztem, tény, de hamarosan mások is elkezdték utálni a helyet, legalábbis az asztalunktól egy méterre hangosan szintiző-éneklő-gitározó kombót, na meg a cigiző asztalszomszédainkat. A kaja viszont (akkor) nem volt rossz, valami sajtkrémes-paradicsomos-padlizsános izé. Másnap viszont rá se tudtam nézni a csodálatos büféreggelire (pedig tényleg minden volt, csak ámultam-bámultam). Egy fél zöldalmát meg (jó)pár pohár narancslevet azért sikerült lenyomni (teát csinálni egyenesen feleslegesnek találtam az egydecis csészékben…)

A többiek délelőtt kastélynézőbe mentek, én pedig elkezdtem meglátogatni a térképen gondosan bejelölt kis parkjaimat. Szitáló eső, még mindig. Szóval a hangulat adott volt, és hát amit láttam, az sem sokat dobott rajta, de pont így volt jó, pont ilyennek képzeltem. Persze az is tény, hogy homlokegyenest a turistalátványosságokkal ellenkező irányba indultam és hamarosan kissé kihalt gyártelepbe/építkezésbe futottam bele. Egy ponton már annyira nem tudtam, hogy kerülhetek a vasúti sínek (hidak) túloldalára, hogy egy épp igazoltató rendőrt kérdeztem meg. Persze angolul nem tudott, de miután elpantomimeztem a problémát, készségesen illusztrálta hol sétálhatok át cseppet sem hívogató területen. Mindehhez egyébként csak egy lezárt sorompó (azaz kettő) és egy düledező bódéból ki-ki tekintő morcos őr (azaz kettő) mellett kellett elhaladnom.  Röpke 20 perc múlva újra előbukkantak a város jelei, megérkeztem a második parkba. Kicsit csalódottam konstatáltam, hogy ez is ugyan olyan, mint az előző. Mit ne mondjak, nem kényeztetik el a tájépítész hallgatókat…

Pár óra után hazaértem, majd a többiekkel megebédeltünk (4kor) egy pizzázó-sushizóban (hogy ezt hogy hozták össze?). Persze itt is ment a szervezkedés, értetlenkedés, szenvedés, úgyhogy kaja után gyorsan el is döntöttem, hogy mégse csatlakozom hozzájuk délutánra. (Tényleg ennyire mizantróp vagyok?!)

Kis hotelbeli kommandózás után (megpróbáltam feljutni  a tetőre, nyilván), újra útra keltem, de hamar sötétedett, úgyhogy a harmadik ugyanolyan parkon kívül nem sokat láttam. Este étteremkerítő túra, azaz inkább tortúra, megint. Végül valahogy a subwayben kötöttünk ki, aminek cseppet sem örültem, főleg, hogy nem olyan jó, mint otthon (hohó, az első ilyesféle megállapítás). De mindegy, éljen a birkaszellem, már amúgy is kezdtem nagyon antiszocnak érezni magam. Később sem történt egyébként semmi, se sörözni se bulizni nem mentünk, de nem is bántam. Valahogy nem volt benne a levegőben. (Annak ellenére, hogy a St.Petersburg times-ban tökjó indie-bulikról olvastam, de nyilván senki nem jött volna velem, azaz úgysem élevzték volna, vagyis aki jött volna és élvezte volna, nem tudtam hol volt.. )

Másnap, jó szokásomat megtartva egyedül indultam neki városnak, és bár nem akaródzott emberek közé menni, a nap végén kipipálhattam a főbb nevezetességeket (és egy-két eldugottabb kis érdekességet is). Majd’ 5 óra non-stop menetelés, hát kifáradtam na, de nagyon szép volt. (És még a nap is kisütött!!)

Délután 5kor azonban már gyülekeztünk is busznál, ami a kikötőbe vitt, hát ennyi volt az expressz városlátogatás. 550 képpel a memóriakártyámon kompra szálltam, ugyan az a sztori, mint odafelé, azzal a különbséggel, hogy most fel is néztem abba a híres-nevezetes bárba, de csodák-csodájára majdnem teljesen üres (és füstös!!) volt. Éjfélkor végül mindenki visszatakarodott a kabinjába és reggel 7ig édesdeden aludtunk.

Partraszállás és másfél óra sorban állás után elérkezett az idő, hogy újabb stoppos kalandban legyen részem. (Magam is meglepődtem, hogy mentálisan és fizikailag is képesnek éreztem magam a feladatra). A 10-es villamos egész közel vitt egy potenciális stoppolós ponthoz, 10-15 perc múlva már egy 60 éves életművész biztosítási ügynök, Marko (?) kocsijában ültem. Egészen Hameenlinnáig vitt, be nem állt a szája, sokat mesélt magáról, az utazgatásairól, hogy hajdanán ő is stoppal utazott fesztiválokra, plusz még gyorstalpaló thai nyelvórát is adott (amiből csak annyira emlészem, hogy a ‘fan’ szó 3 különböző ejtésmódja [fan,faan,fann] 3 tök különböző szót jelent, az egyik a fogorvos, a másik asszem eső, a harmadikat pedig elfelejtettem… )

Hameelinában kicsit tovább kellett várnom, de végül egy finn finn (azaz szótlan és félénk) felvett és egészen Lepaaig vitt, holott nem is ott kellett volna lekanyarodnia. Szeretem a finneket, azt hiszem. Bárhol máshol ez sokkal bonyolultabb lett volna.

Na szóval így alakult életem második európán kívül útja. (Egyébként sokkal európaibbnak éreztem/éreztük magát a várost, mint Helsinkit, különösen Bécsre és néha Budapestre emlékeztetett). Szóval, nem mondom, hogy rossz volt, de Moszkva reményeim szerint több 16-17. századi épületkölteményt (és talán egy kicsit fantáziadúsabb parkokat) tartogat számomra. Ki kell derítenem…

A nyugodt (abban az ertelemben, hogy egeyul vagyunk, en, meg a gondolataim) percek hianyaban az is közrejatszik, hogy van szobatarsam. Na igen, eletemben osszesen 5-6 evet laktam valakivel kozos szobaban, es ebbol fel ev kivetelevel mind 10 eves korom elott volt, ugyhogy elmondhatom, nincs sok tapasztalatom benne. Amire emlekszem az egyetem elso szemeszterebol, az mind negativ. Nemalvas, tul sokat alvas, tul sokat beszelgetes, stb. Na az itt is megvan. Es hogy kipanaszkodjam magam az elejen, meg a szobatarsam is pont az a lany, aki a legkevesbe szimpatikus az egesz hazbol.

Ugyanis 8-an lakunk egyutt egy apartmanban (olyanban, amiben finn diakok egyebkent negyessevel laknak), es mindenki nagyon aranyos, jofej, de pont az en szobatarsam, hat, fura. De persze ki lehet birni, ez legyen a legnagyobb gondom.

Ha mar a tobbiekrol van szo, szoval a helyet ugz nez ki, hogy a mi hazunkban van 4 kertesz (ket spanyol es ket francia), es 4 tajepitesz, egy lett, egy nemet, egy francia (a szobatarsam) es en. Mi lakunk az A1-ben, mellettunk, az A2-ben szinten erasmus hallgatok, ket lengyel, ket eszt, egy cseh es egy holland lany (az utobbi kettonek kulon szobaja van, *irigy*). Van meg egy haz, a B4, ahol kulfoldiek laknak, pontosabban a fiuk, 3 holland, egy nemet es egy olasz kertesz. Hat mit mondjak, nem vagyunk tul sokan. 19 a tavalyi harmincvalahanyhoz kepest.

De igazan elkezdtem ertekelni ezt a kis letszamot, amikor egy honap utan ujra Helsinkiben toltottem egy hosszu hetveget, es megtapasztaltam mennyire szetesett az Ida-s tarsasag. Sok uj embert ismert meg mindenki, de senkihez sem kerultek kozel igazan, nem ugy mint mi, itt Lepaa-ban.

Persze egy tarsasag sem tokeletes, de ugy erzem mindenkiben meg lehet talalni a pozitivat. Elinte a lengyelek es a cseh lany sem volt szimpatikus, azaz inkabb ugy ereztem ok nem kedvelnek engem. Aztan ez tobbe-kevesbe megvaltozott, persze ha egy orszabol tobben vannak, ertelemszeruen tobb idot toltenek egymassal, mint a tobbiekkel. Ez hatvanyozottan igaz az esztekre, van is ebbol konfliktus, de nem reszemrol. Valahogy ugy erzem a tobbiek sokkal kevesbe toleransak veluk, en meg tulsagosan kedvelem oket, annak ellenere, hogy eddig az egy kozos projekten valo dolgozason kivul nem nagyon toltottem veluk huzamosabb idot egyutt. De latom rajtuk, hogy ok olyan emberek, akik a bartaim lennenek, ha magyarok lennenek, vagyis ha egy helyen elnenk, egy suliban tanulnank. Es ezt a tobbiekrol (a lett lagy kivetelevel) nem mondhatom el. Nem rossz emberek a tobbiek sem, egyszeruen stilusilag, eletvitelileg masok. Mas zenei izlessel, ki ne hagyjam. Persze nem vonhatnek le ilyen messzemeno kovetkezteteseket senkirol, de latom a kepeiket, latom hogy elnek, hogy buliznak, es tudom. Mindenki tudja/erzi, ki az aki a legkozelebb all hozza.

Szoval hogy egy kicsit megfoghatobb temarol irjak, a suli tetszik. Teljesen maskepp oktatnak, mashogy vannak az oraink, csoportokban dolgozunk, projketeken, plusz programokat (VektorWorks, Photoshop, so far) tanulunk meg kezelni, azokat, amik a projektjeink elkeszitesehez kellenek. Hasznos, gyakorlatias. Igy, oktober vegere tul vagyunk 3 projekten..

Az elso Evo erdejenek analizise, vizsgalata es fejlesztesenek koncepcioterveben merult ki, papirra (pauszra), tollal.  Finn diakokkal dolgoztunk egyutt (3 finn-3kulfoldi), ami nem mindig jelent jot, sot, en eddig mindig kifogtam a “rosszabb fajtakat”, ebben a projektben pl azon buktuk a jo jegyet, hogy ket finn (a harmadik rendes volt), nem volt hajlando befejezni egy terkepet, “nem tudom, nem ertem”, mindig ez volt a valasz, hiaba magyaratuk (najo, foleg en), hogy mit is kene csinalni. Nekem viszont volt mas dolgom, ugyhogy ido hianyaban (az egeszre 2 napunk volt), en nem tudtam helyettuk megcsinalni… Szep, mondhatom.

A masodik projekt egy esoviz-hasznositas-barat kert tervezese volt, azaz Stormwater Management, a csapatunk ekkor csupan 3 emberbol allt, a nemet fiubol, egy finn lanybol es belolem. A nemet fiutol a kezdetektol feltem, tipikus kulonc, plusz sose tudom utal-e, vagy csak rohadtul nem erdekli amit mondok. De egyutt dolgozni vele meglepoen jo volt, foleg, hogy a mi finnunk – lass csodat – nem nagyon segitett. Pofatlanul nem. Na mindegy, osszehoztuk valahogy, persze megint mi voltunk az utolso csapat, aki befejezi, es sokmindenben nem ertettem egyet a fiuval sem, de asszem itt az ideje megtanulni csapatban dolgozni…

A harmadik projekt egy “healing garden” tervezese volt, gyerekeknek. Keson kapcsolodtam be (mert Helsinkiben voltam), igy nem nagyon valogathattam a csapatok kozott, az eszt lanyok csak ketten voltak (meglepo), ugyhogy hozzajuk csapodtam. Hozza kell tennem, hogy most is, az elozo csapatosdiba is, a normal letszam 4-5 fo volt, ergo nekunk sokkal nehezebb volt a feladat… de legalabb jobban kezbentarthattam:) Szoval az eszt lanyokkal valo munka nem ment zokkenomentesen, azaz eleinte sehogy, valamikor a deadline, azaz a prezentacio elott fel nappal kezdtunk el dolgozni. Sajnos mint kiderult, nem alltak a helyzet magaslatan, se tudasban (a programok kezeleseben, amin igencsak meglepodtem, nem mintha en olyan jo lennek, de …. ), se motivacioban. Igy tortent, hogy este 11 korul bevettem magam a szobajukban es 3-an, egyutt estunk neki. Azaz en nekiestem a photoshopnak, folytattam a megkezdett munakmat, majd annak befejeztevel vartam oket, hogy elkeszuljenek sajat reszukkel, es osszerakhassak mindent. De – nem is ertem – nekik annyira nem ment, hogy 3-4-ig tarto szenvedes utan atvettem a design reszt is, az egyik lany lefekudt aludni, a masikkal meg rovid betanitas utan (tudom, hogy nagyon egoistanak hangzik, de igy volt), egyutt dolgoztunk, reggel 7-ig. Szep volt, megintcsak. 8-tol 12-ig prezentacio. Oszinten szolva en megintcsak nem voltam megelegedve a vegeredmennyel, de ok latszolag igen, ugyhogy elertem a “nemerdekel” stadiumba, es elmentem alduni.

Aznap este egyebkent spanyol vacsit prezentaltak a kis kertesz lakotarsaink, majd kesobb az elsoevesek cirkusz-bulijaba mentunk.

Drága jó barátomat,  a kronológiát sem hívhatom most segítségül, egyszerüen feldolgozhatatlan mennyiségü az információ. Egy reményem van, a tankönyvem szélére firkált jegyzetek, a StickIt-be pötyögött félmondatok talán segítenek rekonstruálni – ha nem is a történteket, de – azokat a dolgokat amik a finn fövárosban foglalkoztattak…

Elsö, és igazából elég evidens megemlítenivaló, a szauna. Meglepve tapasztaltam, hogy az emberek nagy része még soha vagy csak egyszer-kétszer próbálta. Nálunk valahogy része volt az úszótábornak, úszás után mindenki betódult melegedni, nem egy barátomnak van otthon saját, és persze az osztrák, francia sítúrák alkalmával is szinte mindennapos volt. Szóval úgy tünt, szinte csak nekem nem nagy szám… De ebben persze biztos az is benne van, hogy sosem voltam oda érte. Túl meleg, túl nedves, fullasztó. Egyetlen jó élményem tavaly a Grindsjön tó szomszédságában eltöltött estéröl van.

Viszont finn, tehát szinte már kötelezö. Tutorjaink le is foglaltak nekünk egy tetötéri „luxus-szauna-apartmant”. Volt ott minden, konyha, óriási nappali, terasz és persze szauna – mindez hibátlan ízlésröl tanuskodó bútorozással. Nem tudtuk megállni, hogy ne kérdezzük meg, mennyibe is került ez. Azt hittem eljáulok, diákoknak egy éjszaka cirka 150 euro, nem diákoknak pedig jóval több mint 200. Nevetséges! Persze élni tudni kell…

A következö szervezett programunk a kocsmatúra (azaz ahogy ök hívták, „pub crawl”) volt. Ahogy finn barátom fogalmazott, „Helsinki szívébe”, Kallio-ba buszoztunk és itt kóstoltunk bele a helyi fiatalok kocsmakultúrájába. Az elsö ami nem tetszett, hogy nem engedtek fotózni a bárban. Hát jó. A második pedig a gusztustalan röviditalok hada volt, ez már nagyobb problémának bizonyult, (eufemizmussal élve) le is késtük L.-lel az utolsó buszt. Persze valahogy azért hazajutottunk, de ez nagyban múlt a helyi buszsoförök jóindulatán… Egyébként eddig nem tudtam (nem volt rá szükségem, hogy tudjam, hogy a kocsmatúra angol megfelelöje a pub crawl, de rendesen meglepett, hogy míg mi, magyarok „túrázunk”, ök „kúsznak”… hát, ki mennyire öszinte).

Mi volt még? Suomenlinna. Ez a kisebb szigetcsoporton elterülö, falusias városrész egykor svéd (majd finn) katonai erödítmény („finn vár”) volt. Ma kábé 800-900 ember él itt, van saját kórházuk, iskolájuk, múzeumuk és persze sok-sok túristájuk is. Helsinki piacától indulva komppal nagyjából 10 perc, és érvényes rá a vonatokon, buszokon használt bérlet. Itt még a „strand” is egészen különbözik a belváros homokos, zavaros vízü partjaitól, nem is strand, csak az érintetlen természet, a sziklafalak tövében ki-kikandikáló köveket kristálytiszta víz öleli, meseszép.

Eddig bírtam, hogy ne írjak az csapat étkezési szokásairól. Ami ugye mindenkinek evidens, hogy a nagy csizma lakói naponta esznek tésztát. Olasz lányaink-fiaink egyik este az egész bandát megvendégelték, a menü paradicsomos-tonhalas spagetti volt – kiváló! Aznap este egyébként mindenki a konyhákban sürgött-forgott, így L. és én is kivettük a részünket a közélelmeztetésböl, áfonyapitét sütöttünk. Másnap, immáron kisebb társasággal, de omlettet készítettünk, egészen a bevásárlástól az elfogyasztásáig segédkeztünk. Szeretem ezeket a hétköznapi, mégis közös estéket. Egyébként nagyon meglepve, boldogan tapasztaltam, hogy az emberek nagytöbbsége egészségesen táplálkozik, sportol, és úgy nagy általánosságban, odafigyel magára. A 40 valahány emberböl csak 5-6 dohányzott, és ök sem a legszükebb baráti körömbe tartoztak, így gyakorlatilag teljesen füstmentes három hetem volt. Magyarországhoz képest ez volt a egyik legfelszabadítóbb változás. Ami viszont meglepett, hogy míg látszólag Finnországban természetes a piacon fejtetlen borsót venni, majd csemege gyanánt úton-útfélen azt majszolni, addig a legtöbb nációnak ez új volt. Egyedül az észtek és kis szlovén barátnöm tartotta ugyanolyan természetesnek, mint én. Nem baj, egyébként ez is plusz pont új „otthonomnak”. Hogy maradjunk az étel-ital kérdésnél, újabb érdekes dolgot tapasztaltam. A Magyarországon egyre nagyon népszerüségnek örvendö Monster energiaital itt teljsen ismeretlen. Promós kocsik rótták Helsinki utcáit és ingyen dobozokat osztogattak. Idáig oké, még örültem is, végre egy kis engergia, az az ital ami átsegített a tavaszi vizsgaidöszakon. De a többieknek nem ízlett! Oké, hogy egészséges életmód, meg minden, de egyenesen utálták! Egyedül B.- tudott volna ölni egy-két extra adagért (amire nem volt szükség mivel a kollektív undor hatására mindenki meg akart szabadulni sajátjától), de ö nem számít, mert brit és egyébként is minden reggel energiaitallal indít…

Na de vissza az egészséges életmódhoz. T., L. és én többször mentünk 4-5 km-t futni a „lakótelepünket” körbeölelö erdöbe, hol együtt, hol külön, de csodás érzés volt, hogy nem csak nekem, de másoknak is alap mozgás, a sport. A fiúk egyébként focizni és konditerembe jártak, szintén elismerendö. Egyébként nem tudom miért vagyok ennyire meghatódva ettöl az egész egészséges-sportos életmódtól amit itt tapasztalok, talán csak annyira más, mint otthon, kiváltképp Budapesten…

De nehogy megtévesszem az e sorokat olvasókat, azért bulizni is jártunk. Két karaoke-bárt és 3 clubbot  próbáltunk ki, hát több-kevesebb sikerrel. A karaoke nem az én müfajom, de a második alkalommal már mindenki együtt üvöltötte a finn slágereket a tömeggel. Együtt voltunk, és csak ez számított. A clubbokról meg annyit, hogy természetesen ugyan olyanok, mint bárhol máshol (persze dohányozni itt is tilos), ugyan azokat a tuctuc-slágereket játszták (egy este akár többször is), amiket az UK Top 40-böl bárki beszerezhet. Nyilván vannak specializálódott helyek is, de én azokról csak hallottam, megtapasztalni sajnos nem volt lehetöségem… De így is jó volt, megint csak azt tudom mondani, együtt voltunk, együtt ülvöltöttük az ismerös sorokat, összekovácsolódtunk, és igen, ehhez kellettek ezek a kommersz zenék. Azóta bárhol meghallom öket (és meghallom, mert most ez a „menö”), mindig azok az esték és azok az emberek jutnak eszembe. És ez minden közösség életében fontos.

Egyébként hogy egy kicsit elvesszek a részletekben, egyik éjjel a többiekkel ellentétben én „lekéstem” az utolsó buszt, ami bevitt volna a központba. Pontosabban nem volt kedvem menni, de kb. 10 perc múlva meggondoltam magam és hát más választásom nagyon nem volt, stoppolni kezdtem. Pénzem persze nem maradt, szóval az elsö taxi ahogy megállt, úgy hajtott is tovább. Nyilván nem taxit akartam leinteni, de hát honnan tudjam mennyire megszokott stopposokat felvenni errefelé… Nem baj, szerencsém volt, a második megálló taxisnak is szabadkozni kezdtem, hogy elnézést, menjen csak, nincs pénzem nem taxira várok, de ö csak annyit felelt: semmi gond, most épp nincs fuvarom, jöjjön. Meglepödtem, de elfogadtam, nem igazán volt más választásom. 15perc múlva már a városban voltam a többiekkel, addig pedig kellemes beszélgetést folytattam újdonsült soförömmel Magyarországról és a finn éjszakai életröl…

(eltelt pár nap a fentiek írása óta, úgyhogy most kicsit máshogy folytatom… azaz befejezem)

Na ami még a listámon maradt: a menza! Vagyis a tény, hogy 2.60 euroért annyit eszel (többnyire) amennyit nem szégyellsz, plusz nagyon finom és egészséges a kaja! Imádom a finn közétkeztetést. Viszont állítólag drága kis Svédországomban ugyan ez 6 euroért megy… Hát ki tudja. Lehet, hogy fake.

Azt is itt említeném meg, hogy mennyire volt sikeres a találkozóm a tavalyi tandempartneremmel. Meg a többiekkel. Válasz: semennyire. Történt ugyanis, hogy Ilkka egy hónapot Helsinkiben töltött mielött Ouluba ment volna tanulni. Ez alatt a rövidke kis idö alatt meglátogatta öt Flo, meg még valamelyik belga is. Tekintve, hogy a tavalyi otthoni szemeszter alatt, legalábbis a kezdetén egész sokat lógtunk együtt, egyértelmü volt, hogy  ha már több hetet egyazon városban fogunk tölteni, talán találkozunk is. Mi több, együtt mentünk volna a Flow Festivalra is… Persze én pont akkor voltam Tallinnban. Fail 1. Mikor visszajöttünk, Ilkkáék Loppi-n/-ban voltak a nyaralaójukban, viszont én csak péntek délután csatlakozhattam volna. Meg is beszéltük, oda busz, vissza kocsi a többiekkel. Egy frászt, persze hogy megunták és hazajöttek pénteken. Nem baj, maradt még 3 napom. Meg is beszéltünk egy laza sörözést (persze Flo már hazament…). Éppen csak pár órával a találkozó elött Ilkka lemondta. Remek. Igazából nem tudom lerázásnak vegyem-e,  mivel pár napra rá kedélyesen elcsevegtünk online… mindegy. Jó lett volna velük.

Viszont így aznap este el tudtam menni a „Cafe Lingua’-ba, azaz egy kávézóba ahol különbözö nyelveket gyakorolhattunk. Helyesbítek: finnt és franciát. Meg persze angolt. Franciatudás híján finnül próbálkoztam, inkább kevesebb mint több sikerrel, de megpróbáltam. Az más, hogy az elsö beszélgetöőpartnerem egyenesen félelmetes volt (és saját bevallása szerint „egyszerü ember”, azaz síkhülye). A második szerencsés már kevésbé üldözött ki a világból, de beszélni vele se sokat sikerült (finnül, legalábbis). Ciki, hiszen én már túl voltam a szóbelni, a többiekkel ellentétben…

Igen, ugyanis Lepaa miatt elöbb kellett vizsgáznom (meg Lizának és két másik kispajtásunknak is). Igazából rendesen be voltunk tojva elötte, két napig „non-stop” tanultunk, kiszenvedtük a kanapét az erkélyre, stb – szóval rákészültünk. Igazából nevettségesen egyszerünek tünt, bár még mindig nem tudom milyen eredménnyel is végeztem. Végülis nem mondanám haszontalannak ezt a 3 hetet. Mármint nyelvtanulás szempontjából (sem). Egész meglepö módon egy-két hét után „sokmindent” megértettem a feliratokból, az emberek beszédéböl. Nagyon jó érzés volt. Már nem volt kínai! Nem tudom mikor fordult át úristenezteljesensötét-böl áhámostmárderengvalami-be. De megtörtént. És szinte biztos, hogy el fog múlni, mivel Lepaaban persze nincs semmi ilyesmi. De ha minden összejön és esetleg nem pártolok át a sárga-kékekhez, talán van esélyem egyszer beszélni ezt a nyelvet…

Fogjuk rá, hogy a végére értem, persze lehetetlen minden szavakba önteni, pl. az utolsó estét, amikor már tényleg „csak a legjobbak” jöttek össze, omlettet csináltunk, rádiót hallgattunk, beszélgettünk zenéről, testi rendellenességekröl, nyelvröl, betükröl, mindenröl. Sajnos 2 fele mindenki meghalt, persze csak nekem volt az az utolsó estém, szóval nyilván nem eröltettem.

Másnap mindenki elment vizsgázni, aztán siettek elbúcsúztatni, ami egyébként elég bénára sikeredett, 6-7 ember, 2 bőrönd meg én a buszmegállóba. Persze mindenkinek várnia kellett a puszi-ölelés kombóval a busz érkeztéig, így az egész esetlen és béna volt, plusz a buszsoför és az utasok is csúnyán néztek. Na mindegy. Így ért véget helsinkii pályafutásom… (Egy idöre, legalábbis.)

ps: ami igazán elszomorít, hogy szinte mindenki a városban marad, így csak én szakadok ki igazán. Persze az is tény, hogy ha esetleg visszamennék a fövárosba, valaki biztos szívesen vendégül lát majd…

Csütörtökön vettük meg a jegyeket a kompra és szombat délben már ott is voltunk. Nem mondom, hogy életem legjobb 3 és fél óráját tölöttem a tengeren.  A hajón belül a bárban sikerült helyet lőni, ami azzal járt együtt, hogy félrészeg finnek-észtek-turisták karaokeztak órákon keresztül, szóval ha a kényelmetlen székek álltak volna csak a pihenésem útjában, boldog lettem volna. Kint sem volt jobb, bár csak fél órán keresztül  zuhogott az eső,  az ég mindvégig szürke maradt, még csak fotózni sem tudtam…

Szóval így, fáradtan, morcosan érkeztem/érkeztünk meg Észtország fővárosába.  Ja meg persze éhesen, úgyhogy kisebb nagyobb kitérőkkel első utunk a Vapiano-ba vezetett.

(a kitérőkről egy pár szót: a kikötő és a “központ” között húzodó pár utca/tér azonnal meggyőzött, ez a város tényleg nagyon laza. Leginkább egy új életre kelt gyártelepre hasonlított, modern épületek képében elvenedett meg a rozsda és a csillogó üveg a homlokzatokon, növények tobzódtak mindenfelé, a legkülönfélébb, legmeghökkentőbb helyekről, na meg persze a vas, a tégla és a macskakő! Tökéletes. Ha nekem kéne ilyesmit csinálnom, ilyesmi lenne. : )

De vissza a Vapianohoz – maga a mennyország! Tudom, tudom, Pesten is van, meg mindenhol, de még sose vitt rá a lélek, hogy bemenjek. Na de most! Szemet-szájat-ízlelőbimbót gyönyörködtető élményben volt részünk. Legalábbis nekem biztosan. Aztán mikor (majdnem) mindenki megebédelt, kezdetét vette a rohanjunk végig a nevezetességeken városnézés. Csapatunk legésztebbje (és barátja) vezetett körbe minket az óvárosban, megcsodáltuk a Kinga nevezetű utcát (ami észtül cipő(ke)t jelent, pech), felmásztunk a toronyba meg a várba is, és jó sokat fényképeztünk. Sajnos sem elég időm, sem elég fény/napsütés nem volt, de azért próbálkoztam.

Tallinn nem túl nagy, az óváros meg értelemszerűen még kisebb, úgyhogy (egyesek szerint leglábbis) hamar végeztünk. Tény, én még ellettem volna pár órát, de hát ha menni kell, hát menni kell. Komolyan, mint valami osztálykirándulás.. Na mindegy.

Bevásároltunk estére, majd elbuszoztunk a 20 percre lévő külvárosi szállásra. Lepukkant patinás lakótelepszerűségre érkeztünk. Megvolt a maga bája, na.  A lakásba érve egymás után foglaltuk be a fürdőszobát, megvacsoráztunk, majd csendben iszogatni kezdtünk. Pár óra múlva már teljes volt a csapat, a hangulat kis túlzással a tetőfokára hágott. Én személy szerint inkább voltam hulla mint élő, de mondván hogy egyszer először vagyunk Tallinnban, muszáj volt nekivágni az éjszakának. Itt ütköztünk az első kisebb nehézségbe, ugyanis egy szabad taxi sem volt az egész városban. Mit tesz ilyenkor a figyelmes házigazda? Limuzint hív! Persze nem volt nagy cucc az egész, azért mostmár elmondhatom: limzuinnal mentünk bulizni!

Vagyis pontosítanék, a bulizából részemről semmi sem lett, sajnáltam(sajnáltuk) az 5 eurot egy olyan helyre, ami kicsit sem volt szimpatikus. Így hát amint lehetett kereket oldottunk, majd órákon keresztül az utcákat róttuk.  Kívülről szemlélhettem az észt éjszakát és bevallom  - élnék itt. .

Hajnaltájban egy temlpom kertjében kötöttünk ki, és amikor már menthetetlenül fázni kezdtem, taxit hívtunk. Nem sejtetettük, hogy a buli csak akkor kezdődött el igazán abban a bizonyos clubban, ahová nem mentünk be… Így hát “hazaérvén” senki sem nyitott ajtót, újabb keserves órákat töltöttünk (majdnem) a szabad ég alatt. 9 óra körül azonban megjelent a megváltó és végre forró zuhanyhoz jutottam…

Hát nagyjából így sikerült a mi  kis tallinni kirándulásunk, mikor vasárnap mindenki magához tért, már csak annyira volt időnk, hogy berobogjunk a központba, felvásároljuk a finn árakhoz képest nevetségesen olcsó szupermarket fél készletét, majd kompra szálljunk. Mondanom sem kell, ez a bő 3 óra is korniykáló, részeg finnektől volt zajos, de már beletörődtem.

Vasárnap este hullafáradtan vettük be az addigra már otthonunknak tekintett Ida Aalbergintie 1B-t.

Először is az időjárásról. A vártnál sokkal melegebb van, gyakorlatilag melegebb mint mostanában otton, de ami nekem különösen tetszik, ha itt süt (na adj’isten tűz) a nap, az árnyékban akkor is fázhatsz. Kellemes szellő lengedez 0-24-ben, oké, néha több, mint kellemes, de a lényeg, hogy sosincs fullasztó meleg. Még jó. Van, hogy eseget az eső, de olyan nagy vihar még sose  csak egyszer volt, az is éjjel, úgyhogy csak az erkélyről csodáltuk.

Ja, és az egész nagyon gyorsan változik, például tegnap előtt egész nap csöpögött az eső, de 5 körül kitisztult az ég és mire 6-ra a strandra értünk, egyszerűen tökéletes volt. Úgy felhőstűl, mindenestűl.

Strand. Mondták, hogy sandy, meg minden, de hát nem voltak nagy elvárásaim… Na jó, voltak, de csak mert a kis fejemben alaból minden szép, ami skandináviában van. De ez tényleg az. A nagyszemű, vöröses-barnás homokkal, az algariadóval büszkélkedhető vízzel és a Svédországból ismerős égboltrajzolattal. Komolyan, a felhők, mintha kanyarodtak volna az égen, olyan északon vagyunk.  Szerintem gyönyörű volt…

Egyébként maga  a tény is dobott rajta, hogy ott vagyunk, cidert iszunk és kesudiót zabálunk, a bokáig (néha térdig) érő vízben frizbizünk, hosszas könyörgés után megkapott labdával röpizünk (nem tetszik ez a szó) a parton, szóval ez az egész strand-feeling. Sokszor elképzeltem már milyen lehet hidegebb országokban hidegebb strandokon gengelni, sejtettem, hogy van élet a horvátországi agyleállós naponaszalódáson túl is… Tökéletes.

Na de hogy kitérjek másik két kulcsszavamra is, tegnap ünnepeltünk Bim 20. szülinapját, és most az ünneplés szót elég tágan kell értelmezni. (Majdnem) mind (a 40-akárhányan+finnek) összegyűltünk a szomszéd apartmanban, volt aki csak kicsi öltözött ki, volt aki nagyon (gyk: 15cm-es magassarkú, kosztümszoknya, stb, bár igaz, ő Claudia, aki amúgy jó arc, és egyébként is divattervezőnek tanul, úgyhogy ha nem fújta volna a füstöt a fejembe kb 20 percen keresztül, neki megbocsátottam volna), na meg voltam én, aki melegítőben ment át. Laza vagyok, oké?

Bim amúgy egészen jól érezte magát az ajándékba kapott piák elfogyasztásáig, de nem sokkal éjfél után egyszerűen eltűnt. Ez igazából nem mindenkit zavart, egyesek tovább ittak, mások mixernek képzelték magukat és a saját kutyulmányaikkal itatták a többieket, meg voltunk mi, a szolidan sörözős-ciderezős erkélytámaszó szekció.

Zene is volt meg minden, Johannes nem csak koktélokat, de muzsikát is kevert nekünk, szerintem inkább kevesebb mint több sikerrel, de leglább a felettünk lakó csoki apuka élvezte (első nap még panaszkodott, most elvileg be akart szállni a buliba… ). Szóval minden szép és jó volt, míg 2 körül be nem állított a rendőrség. Hoppá. A finnek mondták, hogy ne aggódjunk, de a vége mégis az lett, hogy mindenkinek “haza kellett mennie”. Persze 15 perc múlva vissaszivárogtunk, kicsit felbomlott ugyan a rend, folytattuk. Pontosabban átmentünk a közeli focipályára, tekintve, hogy ott nem lakik senki minimum 100 méteres körzetben. Jó válsztásnak bizonyult, a helyi tizenévesek is ott dorbézoltak.

Sajnos ezen a ponton kifogytam az itókámból és sehogy sem akaródzott cseh pálinkát meg ilyeneket inni, úgyhogy megpróbáltam hazajönni, és aludni. Nem ment, vissza a szomszédba, ahol egyébként csak spanyolok maradtak és úgy negyed óra után már nehezükre esett egyedül miattam angolul beszélni, szóval továbbáltam. Épp jöttek vissza a focipályáról, többnyire aludni. Oké, újra megpróbáltam, még mindig semmi. Irány egy másik apartman – bár a hangulat vészesen apadt. Alvás, csapó 3. Na és ekkor hívott Panni, úgyhogy újra a lakáson kívül voltam, az mind semmi, de ki is zártam magam. Szerencsére a németeknél még mindig állt a bál, kaptam kávét is meg minden, de csak nem akaródzott maradni…

Ekkorra már hajnali fél öt volt, világosodott, s ekkor megvilágosodtam én is. Végül a szomszéd erkélyről másztam át a sajátunkba, pár hitetlenkedő tekintettel kísérve, de hát végülis megint vagány voltam:D

Az este (Cillian-féle) száma kiposztolása után végre elaludtam. Az más, hogy nem sikerült több mint 4 órát, és még kb most is a fáradtságtól pörgök…

Na ja, szóval a reptéren aludni annyira nem volt kényelmes, de legalább összerázódtunk picit. Kb fél3-ig vártuk Pedro-t, azaz minden kicsit is barna bőrű egyénnek (ami érthető okokból elég ritka volt), aki elhaladt előttünk a reptéren odakiáltottunk (vagyis inkább Nicole, a nagyszájú brit csaj). Miután senki sem bizonyult Pedronak, nyugovóra térünk. Kb 20-admagunkkal szundítottunk a reptéren, majd keltünk pontban 6-kor a felerősödő ricsajra.

3/4 9-re  Helsinkibe értünk, majd letáboroztunk a vasútállomás előtt. A 10-re megbeszélt találkozó után bő egy órával már voltunk vagy 8-an, így tovább indultunk az egyetemre. Innen annyira nem érdekes a sztori, lényeg, hogy beköltöztünk, tájékozódtunk, visszahazajöttünk, kicsit magányoskodtam, majd minden általam ismert személy elment aludni.

Másnap persze kiderült, hogy volt buli, történetesen pont a szomszédban, csak én nem hallottam. Legalább kipihenve érkeztem az első finnórámra. A tanárom mondjuk pont magyar (rajta kivül egyébként senki), ez nem volt se jó se rossz. Sokkoltunk mennyire durva nyelv is ez a finn, hát igen, nem svéd, az is tuti. De legalább minden e két nyelven van kiírva, szóval ha az maapähkinöitä-t nem érted, segíthet alatta a jordnötter. Vagyis nekem segít.

Pl. – csak hogy a közelemben fellelhető finn termékekről és prospektusokról irkáljak ki példákat:

Saatta sisältää maidon ja muiden pähkinöden jäämiä.  vagy Kan innehålla spår av mjölk och andra nötter.

Suihkusaippua vagy duschvål

Oké, abbahagytam , mégis csak finnül akarok itt tanulni, vagy mi. Visszatérve mi jót csináltunk idáig, nos az első fárasztó napunk után találkoztunk a Hesperia-parken-ben, mölkky-ztünk, ami abból állt hogy egy fadarabbal számozott fadarabokat kellett feldönteni, kicsit unalamas volt már úgy egy óra után.

Este welcomeparty vol2.-t tartotunk, több-kevesebb sikerrel, kérdés minek számít az, ha valaki bezára a kulcsát a szobájába, ami történetesen a másodikon van. A vége az lett, hogy sok bátor ifjú kitalálta, hogy ők majd egymás vállára állnak, és úgy. Nem részletezném, bár több mint fél óra alatt, de sikerült. Közben buzgón teszteltem a különböző ízű cidereket, úgyhogy összességében jó kis este volt.

folyt. köv.

Minden terv szerint haladt, egészen az indulás pillanatáig.. Gyönyörűen, felelősségteljes fiatalokhoz híven jegyet foglaltunk egy megbízható busztársaság járatára, szépen rendben oda is érkeztünk indulás előtt egy órával. De! Felszállásnál kiderült, hogy mindkettőnk személyije lejárt, bár enyém csak két napja (lol), útitársamé már vagy 4 hónapja..

Mint derült égből a villámcsapás, mégsem vagyunk olyan körültekintőek, nyilván. Akkor most mi legyen?! Útlevelünk persze van, de otthon, azaz kinek a VIII. ker.-ben, kinek Pécelen… Hazaindultunk szépen, és bár a következő buszt talán el is értük volna, sem kedvünk sem keretünk nem volt új jegyet venni, mert átíratni, eladni, na azt nem lehetett…

Sopánkodtunk egy picit, de ott motoszkált a fejemben az egyetlen megoldás – autostop!

Bár asszem én voltam a húzóerő, bajtársam is belement a játékba és az előre szépen megfestett táblákkal kimásztunk a budaörsi mekihez, és hát stoppolni kezdtünk, na. De a 12órás tervezett induláshoz képest már így is 4 volt, megállapodtunk, 5ig várunk, nehogy idő előtti fagyhalálunkat leljük a végén… Utolsó pillanatban jött a megváltás, amikor már én is lemondtam az esti mókáról. Baromi szerencsés módon sikerült ismerősöknek(!) észrevenni minket, el is vittek Győrig, mondván, ott sok osztrákiába tartó emberke áll meg. Bár kissé hitükvesztettek voltunk, próbálkoztunk. Győrben (azaz mellette vmi puszta közepén) még kilátástalanabbnak tűnt a helyzet, macinacis maffiózókon kívül nem sok mindenki téved arra napszállta után..

Viszont sikerszériánk még nem érhetett véget, találtunk két kedves nénit, akik ugyan magyarok, de egyikük Bécsben dolgozik és pont oda tartottak.. bár soha nem vesznek fel stopposokat, ja és annál a benzinkútnál sem állnak meg, most az égiek is úgy akarták, hogy együtt utazzunk Ausztria fővárosáig.

Egészen közel, 2 villamos és kb 10 metromegállónyira sikerült eljutnunk általuk, ami sokkal több, mint amire számítottam/számítottunk a nap eseményeit követően. Ott voltunk!! Egy csapásra megtaláltuk a helyet, megvettük a jegyet, sőt egy közeli (török) éjjel-nappaliban még valami pocsék spanyol bort is sikerült beszereznünk. Bár a feelingen rontott, hogy vasárnap este lévén nem sok sörrel a kezében bóklászó fiatallal találkozunk, csak sikerült egy icipicit hangulatba kerülni. Beültünk tehát a B72-be, ami tulajdonképpen egy baromi hangulatos kis hely volt, stílusilag totál magamhozközelérzős. Itt csücsültünk egy picit, néztük az elhaladó autókat, az utcán fogócskázó ujságapapírokat és nejlonzacskókat, és persze élveztük a warm up-ot, ami nem mellesleg szintén nagyon jó kis zene volt. Ja, nagy naivan még helyiekkel is szóba elegyedtünk (illetve kettőn közül az, akinek volt hangja – csak sajnos ez nem jelentett egyet azzal, aki tud angolul) de próbáltuk megtudni, hol aludhatnánk olcsoé, mert ugye Martenhez menni mégiscsak pofátlanság lenne, annak ellenére, hogy egész pozitív hangvételű sms-ezést folytattunk.

Na de amiért mentünk, You Love Her Coz She’s Dead. Csodálatos. Hibátlan. Sokszor gondolkodom a top5 koncerteken, és asszem ez benne lehetne. Bár max. 25 embernek játszottak, és abból is kb 5 külföldi, a két leginkábbtombolók pedig mi, magyarok voltunk, iszonyat jó volt. Nyilván 5x ennyi emberrel és negyed ennyi mozgástérrel nagyobbat ütött volna, de nem vagyunk telhetetlenek ugyebár.

A koncert után szinte mindenki hazafutott, a hely és a banda staff-ján kívül talán csak mi maradtunk. Annyiból mondjuk jó volt a gyenge érdeklődés, hogy a bulit követően simán odamehettünk Jayhez, és könnyedén elcseveghettünk vele (vagyis cseveghettem volna, ha lett volna hangom).. Valahogy azért eljutottunk egy mailcím-elkérésig, meg odáig, hogy megpróbálunk leszervezni egy bulit nekik Budapesten. Persze mióta van egy kis rálátásom a dologra, tudom, hogy ez inkább csak egy szép álom lehet, legalábbis egy ideig biztos hogy nem több..

Csináltattunk persze közös képet is, a csaj is aranyos volt, mikor megtudta hogy egészen Hungaryból jöttünk megnézni őket, megölelt és nem mellesleg vigyorgott mint a tejbetök. De a főtündér még mindig Jay volt, aki vagy 3x megkérdezte (miután megtudta, hogy nincs hol aludnunk), hogy minden ok lesz-e, meg biztos hogy tudjuk-e mit csinálunk, mert rettentő hideg van odakint.. Sajnos szerénységünk egyfolytában azt mondatta ‘It’s gonna be fine, really..’.. Talán ha több hangom van és mondjuk több bőr a képemen, elintézhettünk volna vmi kis privát afterpartit velük, de az is lehet hogy ez csak a mi fantáziánkban élt, de könyörgöm, akkor miért kérdezte volna ennyiszer, hogy tuti-e hogy túléljük?! Egyébként mindegy is, szimplán csak meghatott mennyire el volt ájulva tőlünk, meg hogy mennyit utaztunk értük. Ha John B tündér (amit az előző éjjeli közösfotókészítésnél szűrtem le:), akkor Jay mi??? Kész voltam tőle.

Végül persze elvonultak szépen a szállodájukba éjfél körül, szóval szinte csak mi maradtunk – egészen fél 2ig. Ekkor az utcára kerültünk. Első benyomás, oké, szeles, az nem kifejezés, de nem is olyan hideg. Török büfé, döner meg minden, megy nekünk ez a csövezés! Megy, megy, de melegebb nem lett, és bár vicces éjszaka a máriahilfestrásszén kószálni, nem sokat gondolkodtunk azon, hogy beköltözzünk-e a Starbucks előtt kint hagyott, csepp formájú fonott ülő/bebújó alkalmatosságba.. Már csak onnan is jött az ötlet, hogy a kettő közül az egyikbe már laktak. Akkor még nem tudtuk, de egész bécsi tartózkodásunk legjobb szállásának védelmét élveztük..

Túl szép volt, igen, úgyhogy logikus lépésként elkezdett esni az eső. Az már kevésbé volt logikus, hogy dörgött és villámlott is, az meg pláne nem, hogy az esőzés hamarosan havazásra váltott! De még milyenre! Egyszem hálózsákunk hamar hófehér lett, jobbnak láttuk tovább állni. Converse-ben, friss, centis latyakban, hóesésben, szélben, igen. Kapualjakban és aluljárókban próbáltuk meghúzni magunkat (nem egyszer összefutva cseppbéli szomszédunkkal), inkább kevesebb, mint több sikerrel. 4 körül aztán felsejlett bennem a pályaudvar várótermének képe. Ugyan azt éjszakára zárják, hajnalban már illene kinyitni, ugye. Fel is mentünk, nyitva is volt. Meleg is volt (és az egykori szomszédunk is ott volt)! Persze pár óra után már itt is vacogtunk, de már inkább a fáradtságtól. Na ja, nem nevezném pihentetőnek az 5 perces alvásokkal gazdagított merev induló-érkező vonatok kijelzőjének bámulását.. De mivel ennél jobb ötletem már nekem sem volt, itt kempeltunk kb 9ig, amikor viszont elérkezettnek láttuk az időt, hogy elinduljunk buszpályaudvarra.

Megváltás volt kint lenni a szabad levegőn, a nap sütött, a város felébredt, egyszerűen szép volt. Lazák voltunk és gyalog indultunk a jó 7-8 villamosmegállónyira lévő placcra, ahonnan a buszunk indult. Egészen könnyű dolgunk volt, csak a síneket követtük – amíg el nem tűntek a föld alatt.. Na de rendben odaértünk, sőt, jóval előbb, mint kellett volna. De mivel még mindig nem volt meleg, és kedvünk változása igencsak a napot el-el takaró gonosz bárányfelhők helyzetének változásával függött össze, igazán örültünk a begördülő narancssárga gépnek.

Egy utolsó pofont azért még kaptunk a sorstól, a buszoskislány mindenkivel negédes hangon közölte “Sajnos forró itallal nem szolgálhatunk, elromlott az automata!”. Még jó, hogy addig nem az 5-10 pohár ingyen forrócsoki képe tartott életben..

Na hát így voltunk mi koncertlátogatóban, Bécsben.

A gond ott kezdődött, hogy egyedül voltam eme grandiózus tervvel, aztán rögtön jött a másik: a pénz. Utitársat végül nehezebb volt találni, mint olcsó repjegyeket és szállást, lényeg, hogy minden összejött, így vagy úgy..

Első körben fapados jártokat böngésztem, gyakorlatilag mindegy volt hová, csak olcsón, lehetőleg úgy, hogy mindenhol 4-5 napot töltsek, és a végén haza is tudjak jönni valahogy..

Hosszas variálgatás után a Budapest – Milánó – Krakkó – Stockholm – Budapest körút mellett döntöttem. Utastársamnak, akit még Máltán ismertem meg, sok beleszólása ugyan nem volt, de ellenkezni sem ellenkezett (mint később kiderült, olyat nem is nagyon tud:) (csak úgy érdekességképp megjegyzem, a 4 repjegy összesen huszonhárom-négy ezerbe került:)

A szállás-kérdés megoldása könnyen ment (így visszagondolva, akkor mondjuk aggódtam cseppet), még egy gödöllői ismerősömtől hallottam a kanapészörfölők oldaláról, regisztráltam is gyorsan. Mivel a dolog – jobb esetben – kétoldalú, kiutazásom előtt, pont a CEEPUS (nyári egyetem) ideje alatt két kedves fiatalembert is fogadtam otthonomba, Will-t Kaliforniából és Matt-et Új-Zélandról. Kapcsolatok, kapcsolatok..:) Ezek után optimistán vágtam neki a szálláskeresésnek.. Itthonról le is beszéltem 3 milánói és 1 krakkói kéglit is, ahová majd mehetünk.

Néhány msn-kiírás útján társat is találtam kalandozásaimhoz, mivel egyedül egyébként nem engedtek volta (még!) el, ráadásul fiú is volt, úgyhogy itthon mindenki nyugodt, én már itt sem vagyok!

Még megemlítendő nehézség, amivel számolnunk kellett, a poggyász. A költségek minimalizálása és a könnyebb haladás érdekében a csomagjainkat egy-egy túrazsákra korlátoztuk, ami még épp belefért a kézipoggyász-kategóriába. Majd mosunk. A zsákhoz kívülről odakötözött hálózsák persze minden egyes check-in-nél kisebb frászt hozott ránk, de sehol nem szóltak be igazán..

2009 július 15.-én hajnalban indultunk.

Első állomás, Milánó. Pontosítok, Bergamo, ahová a fapados járatok érkeznek, így még hátra volt a hogyan-jussunk-be-a-városba? kérdés megoldása… Én, mint kalandra éhes tapasztalatlan ifjú, a stoppolás mellett tettem le voksomat, noha még soha nem csináltam élesben (csak Máltán, a buszsztrájk idején). Bajtársam, B. egy kicsit ugyan vonakodva fogadta tervem, de dominanciám hatására csak belement:) Jó hosszan álltunk/ültünk kint/bent, esőben/napsütésben, míg végül felvettek. Féltünk kissé, de végül beértünk Milánóba, ha csak a külvárosba is.

Innen metró, majd hamarosan megérkeztünk a Piazza del Duomo-ra, azaz a Dóm térre. Szép, szép, B. viszont már elég éhes volt és az én képzeletbeli kifli-víz étrendemet figyelembe sem véve a meki felé vette az irányt. Én ugyan nem nagyon vettem semmit, B. nagy menüjéhez kapott poharat két nénivel egy szép gyűrűre cseréltem. Ingyen is odaadtuk volna (főleg, hogy úgyse fért el a hátizsákunkban), de mikor egyikük lekapta gyöngyből fűzött gyűrűjét, vonakodva bár, de elfogadtam:)

Kis kavarodás után megérkeztünk a külvárosba, első szállásadónkhoz, aki két másik fiatalt is vendégül látott épp parányi kis lakásában. Kicsit furcsa volt az egész, úgy döntöttünk inkább alszunk egyet gyorsan, addig se kell jópofizni meg feszengeni. Lehet, hogy bunkóság, hisz mégiscsak befogadott az otthonába, egyszerűen csak feszült volt a légkör. B. később bevallotta, szerinte azért, mert házigazdánk bőven volt már harminc, ráadásul valószínűsíthető az is, hogy meleg. Engem zavarni utóbbi nem zavart, paranoiás, hímnemű utastársamat azonban láthatóan igen.

Estére buliba voltunk hivatalosak, ugyanis még itthon szóba került egy zenei körökben mozgó ismerősömmel, hogy hová is megyek, meg mikor is, mire ő két vip jegyet tetetett el az éjjel fellépő 2ManyDj’s live set-jére. Mondanom sem kell, elég jó volt, bár B. nem igazán tudott mit kezdeni magával.. Elméletileg hivatalosak voltunk az afterparty-ra is, de a megadott cím valahová messze mutatott, ahová nem volt kedvünk elgyalogolni (meg merszünk sem, hogy őszinte legyek). Így hát ha nem is hajnalban, de késő este értünk “haza”, ahol is elég nagy problémába ütköztünk. Vendéglátónk telefonja ki volt kapcsolva. Hozzá kell tenni, hogy egy olyan lakóparkban lakott, amit kívülről magas, átmászhatatlan, kulcsra zárt kerítés fut körbe, majd bent a házaknál is kulcsra zárt ajtó választ el a lépcsőháztól, ugyanis szállásunk még csak nem is a földszinten volt…

Két opció volt, vagy várunk a kerítésnél, hátha valaki kinyitja a kaput (amire nem sok esély volt a külvárosban, éjszaka), vagy kifekszünk a közeli játszótér kényelmes gumiburkolatára (ezt én javasoltam). A harmadik a dobáljuk kaviccsal az ablakot lett volna, amit gyorsan el is felejtettünk… Maradt tehát a játszótér, ami tökéletes éjszakai szállásnak bizonyult, egy szépséghibával: szúnyogok! Percről percre fogyott a türelmünk a kis bestiákkal szemben, így visszatértünk a kerítésnél-várakozáshoz. Szerencsénkre nem is sokkal később beengedtek. Csakhogy ekkor ütköztünk a kulcsra zárt lépcsőház problémájába. Túlélőösztönünk aztán arrébb tolatott egy kint parkoló biciklit, pontosan a (hál’ égnek) nyitott külső folyosóhoz, ahonnan B, a bicaj és az én segítségemmel beszenvedte magát az első emeletre. Innen már sima volt az út, leszaladt, beengedett engem is, majd felmentünk a másodikra. Telefon még mindig kikapcsolva, kopogásra válasz nuku. Végső elkeseredettségünkben vettük észre a folyosóra nyíló, tárva nyitva hagyott fürdőszobaablakot, de hamar arra jutottunk, hogy mégsem “törhetünk” be.. Reményvesztetten kopogtunk tehát tovább, közben a legrosszabbra gondolva (ez már a kikapcsolt telefon óta tartott), míg végül ajtót nyitott a mi kis homokos házigazdánk. Persze nagy elánnal szabadkozott, hogy nem tudja mi lett a telefonjával, stb. Semmi baj, minden jó, ha a vége jó.

Az elkövetkezendő napokban ekkora izgalmakban ugyan nem volt részünk, de meglátogattunk a helyi nevezetességeket – többnyire -, égtünk a napon, csíptek a szúnyogok, menekültünk a kallerek elől, parkban piknikeztünk, végigfotóztunk egy botanikus kertet és sokat sétáltunk. Mindeközben szálláshelyet váltottunk, kikerültünk egy sokkal külvárosabb külvárosba, talán inkább közeli kis faluba, ami ugyan nagyon hangulatos volt, házigazdánk annál ijesztőbb. 40 akárhány éves magányos pasi, crazy eyes-szal.. Nem baj, ezt is túléltük, harmadik szállásadónk volt a legszimpatikusabb.

Tommynál két éjszakát töltöttünk, első este vele és a barátaival egy helyi kocsmában, azaz kocsma előtt voltunk (végre, fiatalokkal, sör!), egy cserfes német lánnyal és egy vakító kék szemű pszichológiaszakos olasz fiúval beszélgettük át az éjszaka nagy részét. Másnap reggel sajnos el kellett utaznia és csak este jött meg, de nem is volt baj, sikerült valahogy megbetegednem. A napunk mosásból és gyógyszertár-felkutatásból állt, de egyébként is jól jött a pihi a sok városnézés után.

Július 20.-án délben indultunk tovább Krakkóba.

A városba beérvén gps-es segítséget igénybe véve ugyan, elindultunk majd megérkeztünk lengyel otthonunkhoz. Sajnos épp nem voltak otthon, így majd’ egy órát vártunk egy közeli parkban, és meglepődbe konstatáltuk, hogy pár száz kilométerrel északabbra bizony hidegebb is van…Végre befutott a hostunk barátnője, és beengedett minket. Az eddigi szállásaink közül ez maradt meg bennem a legjobban. 4-5 egyetemista élt itt, plusz egy galambpár, kik az erkélyen nevelték tojásukat. Az egész lakás eklektikus és nagyon színes volt, régies és modern egyveleg, mégis hangulatos. Ágynak egy igen keskeny kis valamit kaptunk, ketten. Talán nem tudatosult bennük, hogy nem vagyunk egy pár. Na mindegy, szűken voltunk, ők is egy szobában aludtak velünk, de jó volt.

Első este a fiú által szervezett nemzetközi buliba látogattunk el, de mivel az már egy igen összeszokott társaság volt, a közgázos(=elszállt) honfitársunkkal való rövid beszélgetés után leléptünk. Ja, ami a legviccesebb, megbüntettek a kalauzok, ugyanis első ízben villamost használván nem vettük meg az egyébként kb. 67 forintos jegyet. Pech. Bár (állításuk szerint) magyarságunknak köszönhetően csak a büntetés felét kellett kiperkálunk, így is elég húzós volt, tekintve hogy aznap délelőtt még Milánóban is elkaptak és jókora pótdíjat vertek ránk. A sztorihoz egyébként hozzá tartozik B. hőbörgése is, amitől aztán a lengyelek mindenféle policájjal fenyegettek, meg a passzportunkat akarták, de végül elcsendesedtek. Ez egy ilyen nap, gondoltuk.

Krakkóba nem sok, annyi sem, két napunk volt, és hát mit mást, ha nem botanikus kertet nézünk meg e csekélyke idő alatt. Bár ez körülbelül 100-szor akkora volt, mint az olasz, 2-3 óránál tovább – B. véges türelme miatt – nem maradtunk.. Megnéztük a kötelező nevezetességeket is, bemásztunk Kopernikusz arcába, lesétáltunk a Visztulához, felmásztam az ovisokkal a tűzokádó sárkányra, ilyesmi..

Az utolsó délelőtt, 23.-án vonattal mentünk egy közeli városba, ahonnan közelebb volt a reptér, és amin a nemzetközi diákunk nem volt érvényes. Mikor ezt közölték, kicsit eldurrant az agyam, akkor mégis miért adott a jegyárusító kishölgy kérésemre diákjegyet, annak ellenére hogy mindezt angolul bizniszeltük le, ergo sejthette, hogy külfödi vagyok, azaz a kedvezményre nem jogosult. Helyi hülyék. Sebaj. Egy kedves lengyel srác ugyan próbált segíteni, megint csak fizettünk.

Július 23.-án, késő délután érkeztünk meg imádott Svédországomba.

Egyértelműen ezt vártam legjobban, nem is hiába. Még a reptéren kiderült, hogy a gépen hagytam a dzsekim, úgyhogy gyorsan kerestem a hűvösen elegáns, ikea-szagú váróban egy szimpatikus biztonságiőrt, és elpanaszoltam a gondom. Ő tökéletes angollal irányított az információs pulthoz, ott pedig a kisasszony ugyancsak tökéletes angollal két perc alatt megoldotta a problémám. Szeretem ezt az országot. (Az angoltudást főleg az előző két országban tapasztalt hiánya miatt értékeltem ilyen nagyra..) Összeszedve minden csomagunkat buszra szálltunk, B. aludt én viszont nem győztem jobbra-balra fotózni a csodaszép tájat.

A stockholmi központi pályaudvarról vonatra ültünk, első szállásunk (melyet csupán pár napja, Krakkóból lőttünk) nem a városban volt, hanem egy órányi vonat és busz-útra, valahol az erdőben, egy tó partján. Szavakkal leírhatatlan volt. Megérkezésünk után mindjárt különböző kajákkal találtuk szemben magunkat, mivel nem csak mi voltunk az egyedüli vendégek a rettentő kedves és hiperkocka Joelnél. Rajtunk kívül volt még egy holland és egy belga pár, bár utóbbi másnap reggel leépett, és Matt, az angol világjáró (őt és Joelt hallgatni maga volt a mennyország, ha létezik ilyen fokozata az angol beszéd szépségeinek). A vacsi és egy pohár bor után szaunázás következett. Önmagában annyira nem csípem a kis helyen nagy melegben kuporgást, de mindezt tóba ugrálással kombinálva (a közben eleredő eső ellenére)- baromi jó volt!

Másnap, miután felébresztettek a kéményseprők, túrára indultunk a Grindsjön tó körül, bebarangoltuk a környező erdőt, míg valami titkos kutatóbázisnál lyukadtunk ki. B. kiújuló allergiája miatt – és mivel el kellett érününk egy buszt, ami a legközelebbi szupermarkethez vitt – visszaindultunk. Felszálltunk a buszra és behullámvasutaztunk a közeli faluba, ahol röpke fél óránk volt megvenni mindent az esti vacsihoz, ugyanis mi következtünk. Míg a többiek ösvényt építettek a szaunához, mi főztünk, lecsót, életünkben először. A belgák vegetáriánusok voltak, szerencsémre, úgyhogy az adag egyik feléből kihagytuk a kolbászt:) Mindenkinek nagyon ízlett, teli hassal vágtunk bele az éjszakába – azaz hosszú órákon keresztül kártyáztunk.

A következő reggel sajnos az utolsó volt, szedtem még egy adag áfonyát a ház tövéből (eszméletlen!), előkerült mindenféle svéd finomság, plusz egy üveg amerikai marshmallow krém is, vagyis fejedelmi reggelit csaptunk. Joelnek viszont jelenése volt a fővárosban, aznap nem aludt otthon, nekünk is mennünk kellett. A következő szállásunkat B. egyik rokona biztosította, de mivel magánakvaló különc hírében állt, nem akartuk a szükségesnél hosszabban zavarni. Ezért nem indultunk vissza rögtön a városba, hanem a kis erdei buszjárat végállomása felé vettük az irányt, Nynäshamn-be. Sok indőnk nem volt, messze nem mentünk az állomástól, de nem is volt rá szükség, közel volt a kikötő, hajók, kacsák, szél, napfény, továbbra is csak ámultam-bámultam. Többek között az épp a városkában rendezett.. őő.. sífutás-szerű versenyen, annyi különbséggel, hogy az emberek lábán kori volt. Vicces.

Majdnem vacsoraidőben értünk Stockholmba Thomashoz, B. rokonához, aki nagyon figyelmes volt, és elvitt minket mosodába, majd enni. Kicsit sajnáltam, hogy egy kínai étteremre esett a választása, de hát nem ellenkeztünk, meg voltunk hívva. Kaja után begyűjtöttük a tiszta ruhákat, majd nyugovóra tértünk.

Másnap megint költözés volt, a család a következőképpen festett: valamiféle húzottszemű, láncdohányos, infantilis anyuka, magyar apuka (aki nem volt otthon azokban a napokban) plusz egy kisfiú és egy kislány. Magyarul kb. 10-ig tudtak számolni, de azért aranyosak voltak. Tele tömtek svéd és kevésbé svéd édességekkel, majd este elmentünk nyuszikat nézni (egész famíliák laknak a parkokban, lakótelepeken, kész), elvittük a kölyköket valami finn gyerekfilm forgatására, majd az anyukával piknikeztünk a tengerparton. Megmutatott pár helyi nevezetességet, majd egyedül kóboroltunk tovább.. Mivel lassan már 10 napja voltunk “összezárva” B.-vel, kellett egy kis szabadság, egyedül fedeztem fel a Skanzent és fellógtam valami panorámaétteremhez is, eszméletlen volt a kilátás! Este főztünk a ház népének lecsót, itt is osztatlan sikert aratott, kezdtünk belejönni…

Bár kétségtelen, hogy jobban bejött a vidék, az erdő, a tavak, Stockholmot is egyből a szívembe zártam. Például a szem, agy, stb. anatómiáját taglaló rajz miatt az egyik metrómegálló falán! A svéd metró amúgy is híres meghökkentő kialakítású, “díszítésű” földalatti állomásairól, ez a bioszos különösen tetszett! Na meg az emberek! Még a kutyáját buszoztató idősebb bácsika is folyékonyan és vidáman diskurált velünk angolul, a fiatalok pedig épp annyira különcek és szenvednek feltűnési viszketegségben, hogy még pont nem idegesítő – eltalálták, na.  A hét elején Joel egyébként tőlem kért divattippeket, mibe menjen fesztiválozni:)

Na de hogy a kronológiánál maradjak, elérkezett az utolsó nap, és bár a gépünk este indult, elkezdtem szomorkodni. Annyi mindent meg akartam még nézni, hogy megint a kettéválást javasoltam. B. valami temető felé, én a helyi arborétum felé vettem az irányt. Végre egyedül! Mondanom sem kell, itt majd’l ájultam a természet szépségétől… A délután előrehaladtával viszont egyre jobban szorított az idő, el kellett indulnunk, hogy kiérjünk a reptérre.. A közel egy órás buszúton még utoljára megcsodáltam hőn szeretett erdőimet-mezőimet, majd július 28.-án, 13 nap kaland után gépre szálltunk…

Mintha csak szomorúságomat oldani próbálták volna, a pilóta és a gödöllői másodpilóta majdhogynem végigdumálta/énekelte a hazautat:)

(szivecske alakú sziget, igen ez Svédország!:)